Az olasz mozgóképgyártás lehet, hogy a negyvenes évek neorealizmusa idején ostromolta a filmmûvészet csúcsait, de hogy a hatvanas-hetvenes években lopta be magát a nézõk szívébe, az egészen bizonyos. Címeket sorolok: A matador, Elõzés, Szörnyetegek, A tigris, Egy remete Rómában, Tündéri nõk, Cicababák, Olcsó regény, Elsõ szerelem. És színészek nevét: Gassman, Tognazzi, Manfredi, Sordi, valamint a „tündéri nõkét”: Loren, Cardinale, Vitti, Muti. Ilyen színészcsapattal könnyû volt sikert kovácsolni. A magyar mozikban is telt házakkal futottak az olasz sikerfilmek. Egy korabeli népszerû filmjük címét variálva: a filmhíradó után „indult útjára a gyönyör”, azaz a móka, a nevetés, a szórakozás. Az olasz mozi abban volt nagy, hogy egyszerre tudott kacagtatni és sirattatni. Éppen úgy, mint ez a film, A nõ illata.

A matuzsálemi kort megért Dino Risi forgatta, akinek a rendezõi munkássága igen szorosan összekapcsolódott Vittorio Gassmanéval. Tizenöt egész estét betöltõ játékfilmben dolgoztak együtt. Ezt a filmet 1974-ben készítették; akkor mindketten pályafutásuk csúcsán álltak. Egy regény szolgáltatta a kiindulópontját, Giovanni Arpino munkája, aki nem volt egészen ismeretlen a filmesek világában: õ írta Fellininek a Doktor Antonio megkísértése címû epizódot a Boccaccio 70 címû négyrészes produkcióban.
Balázs Béla írja valahol, hogy a filmvásznon biztosan hat az érzelmekre a kisgyerek, a kiskutya és a vak ember. A némafilm esetében igaza lehetett, de hogy a Gassman által megformált nem-látó egykori katonatiszt a zsebkendõnkre hatna – az nem igaz. Egy teljes életet élõ és azt folytatni is akaró javakorabeli férfi áll a történet középpontjában. Õ kísérteti el magát a melléje adott kiskatonával északról délre, Torinóból Nápolyba. Egy érzelmi road-movie ez a film. Hogyan válik a férfias tartású, kõkemény jellemû, néha már-már gonosz, fogyatékkal élõ emberbõl egész ember, teljes ember, aki végül elfogadja egy másik lény segítségét. Nem a kis tisztiszolgáét, hanem egy gyönyörû, szerelmes ifjú lányét.

Ilyen csak a mesében van – mondhatják a hitetlenkedõk. Nos, az olasz filmesek éppen ebben voltak nagyok. Elhitették, hitelessé tették azt is, ami látszólag a fantázia birodalmába tartozik. Mert Agostina Belli gyönyörû szép, noha ezzel az adottságával nem csinált akkora karriert, mint például Ornella Muti.

A sztár ebben a filmben mindenképpen Vittorio Gassman. Talán más olasz színész nem is játszhatta volna el ezt a szerepet így, illetve eljátszhatta volna – hiszen Al Pacino megtette bõ másfél évtizeddel késõbb, és Oscart is kapott érte –, de nem ilyen férfiasan. Egy ember, aki nem hagyja legyõzni magát a sors által. Egy ember, aki még szeretni is megtanul. Ha nem is egyedül, de ez semmit sem változtat azon, hogy Gassman valóban tigris volt a filmvásznon. Nem is jött utána senki, aki ezeket a szerepeket így eljátszhatná.

Nekünk sincs más dolgunk, mint a szívünkre hallgatni, és követni a nõ illatát. A tetejébe mi legalább gyönyörködhetünk is Agostina Belli bájaiban.

( Kelecsényi László 2013 )