"...ebben a produkcióban mindenki minden helyzetben pontosan úgy viselkedik, mint egy ember. Hülyén. Mérsékelten okosan. Nagylelkûen. Nagyképûen. Esetten. Esetlenül. Másokat keresve és önmagát sem találva. Alighanem valami ilyesmi a színház."



Mindig ünnep a színházban, ha Csehovot játszanak. Mert - közhely ugyan, de igaz - Csehov minden darabja olyan, mint maga az élet. Egy negyvenhétéves férfi - Ványa bácsi - beleszeret egy nála húsz évvel fiatalabb nõbe. Aki nem szereti õt viszont, férje is van (idõs professzor) ráadásul szíve szerint egy harmadik férfiba, Ványa barátjába Asztrov doktorba lenne szerelmes. De nem mer. Abba a bizonyos harmadik férfiba pedig Szonya, Ványa bácsi csúnyácska unokahúga is szerelmes - reménytelenül. Így és még jobban össze van gabalyodva minden. És negyvenhétéves korában az ember már számot vet az életével is: kicsoda õ, mire jutott, mi vár még rá, mit remélhet. Ványa bácsi úgy érzi, nemcsak a szerelemben szerencsétlen, hanem az egész életét elrontotta. Kétségbeesik. Kétségbeesve keresi az okokat, a megoldást, a kiutat. Hogy jó és szép legyen az élete. Ha még lehet. Ha a körülmények is engedik. Küzdelmét látni torokszorítóan fájdalmas. Mintha magunkat látnánk.