A II. világháborúban számtalan összecsapás volt, ami kiérdemelte a kor legvéresebb és legnagyobb csatája titulust. Ezek közül talán mégis az egyik legfigyelemreméltóbb az atlanti csataként elhíresült tengeralattjáró-hadviselés volt, ahol az óceán mélyén megbúvó gyilkos hadigépezetek csak arra vártak, hogy felbukkanjon egy utánpótlást szállító szövetséges konvoj. Sosem vétettek el egyetlen egyet sem, megszámlálhatatlan ember és hajó veszett így a hullámsírba.



1941 õszére azonban a helyzet megfordult. A szövetséges hajókonvojokat egyre több és egyre jobban felfegyverzett romboló védi. Már-már kezd öngyilkos cselekedetté válni, hogyha valamelyik transzport megtámadására vállalkozik egy parancsnok. Mégis, napról-napra egyre több tengeralattjárót küldenek ki a vizekre, amelyekbõl egyre kevesebb tér vissza. A legénység hangulata ennek megfelelõen túlvilági. Mindenki tudja, hogy percek, órák, napok választják el õket a végzetes találkozástól.



A hajó kapitánya (Jürgen Prochnow) vén tengeri róka. Tisztában van azzal, hogy nem fogja megérni a háború végét, de talán az emberei közül néhányan igen. Istenként tisztelik és tûzbe mennének érte, annak ellenére, hogy a körülmények pokoliak - ötven fõre csak egy WC jut. A másikban élelmiszert tárolnak. A nap 24 órájában arra várnak, hogy mikor tûnik fel valami a periszkópban, és az nehogy egy tengeralattjáró-romboló legyen. A bezártságot semmivel sem lehet ellensúlyozni. Lassan mindenki beleõrül. Ki-ki a maga módján.



A film azoknak a katonáknak állít emléket, akik azokban a fémszörnyekben harcoltak Németországért, a Führerért, illetve a puszta túlélésükért. A negyvenezer fõs hajózó állományból harmincezren soha nem tértek haza.