A trilógia, az élet trilógiája filmjei nagyszerû élménnyel ajándékoztak meg. Az az érzésem, egyetlen kritikus sem képes megérteni, hogy ez az élmény - a végeredménytõl függetlenül - mit jelent nekem: behatolást a mûvészi alkotás legtitkosabb fogaskerekei közé, egyre mélyebbre jutást az elbeszélés ontológiájába, az abszolút film rejtelmeibe. Ilyenkor kizárólag gyermekként láthatja az ember a filmet, amikor még nem befolyásolják üzleti szempontok, s a közöny sem kerítette hatalmába. Nos, meg kell mondanom, életem legjobb ötletének tartom, hogy magáért a mesélés öröméért meséljek, hogy az ideológián túllépve újrateremtsek narratív mítoszokat..." A jelenbõl mind kiábrándultabb, a jövõt pedig egyre sötétebbnek látó Pier Paolo Pasoli számára Boccaccio, Chaucer és az Ezeregyéjszaka névtelen szerzõje kimeríthetetlen kincsesbányául szolgáltak az élet és a halál, valamint a hozzájuk szorosan kapcsolódó legelemibb, örök emberi érték, a nemiség legkülönbözõbb megnyilvánulási formáinak bemutatásához. A rendezõ szerint az általános értékválság korában vissza kell térni ehhez az értékhez, hogy újra lehessen értelmezni az embert és a társadalmat. Pasolini azonban "az élet trilógiájában" (Dekameron, Canterbury mesék, Az ezeregyéjszaka virágai, melyeket a Duna TV-ben három egymást követõ vasárnap este láthatnak a nézõk) korántsem ad hízelgõ vagy optimista képet az emberrõl. A komikus, tragikus vagy groteszk epizódok az esendõ, tudatlan és kiszolgáltatott emberi lények halálhoz vezetõ útjának különbözõ állomásai.