„Benyomulunk a Halál Völgyébe, ahol a melletted levõ hátát figyeled majd feszülten, s õ meg a te hátadat figyeli, s fikarcnyit sem törõdsz a bõre színével, sem azzal, hogy hogyan szólítja Istent, amikor fohászkodik. Kemény és elszánt ellenséggel szállunk harcba. Nem ígérhetem meg, hogy mindannyiatokat élve hazahozlak. De egy dologra esküszöm: amikor csatába indulunk, én leszek az elsõ, aki a harcmezõre lép, és én leszek az utolsó, aki elhagyja azt. És senkit – se holtat, se élõt – nem hagyok ott. Mi együtt fogunk hazajönni mindannyian.” Ezek voltak Hal Moore alezredes szavai, amelyeket katonáihoz intézett egy nappal azelõtt, hogy emberei élén a háborúba indult. A katonák között fiatal férfiak is voltak, akiknek ártatlan szeme még nem látott háborút, és idõsebbek is, csatában szerzett sebhelyekkel és kitüntetésekkel. Ott volt Moore felesége is, aki sokszor látta férjét, amint késõ éjszaka a történelemkönyveket bújja, hogy olyan stratégiát eszeljen ki, amely embereit jobb esélyekkel kecsegteti. 1965. november 14-én, vasárnap reggel 10 óra 48 perckor Hal Moore alezredes és katonái földet értek az X-Ray Leszálló Zónában, abban az Ia Drang-völgyben, amelyet Vietnamban a „Halál Völgye”-ként emlegetnek. Moore alezredes elsõnek lépett a harcmezõre, és négyszáz emberével együtt mintegy kétezer észak-vietnami katona ellenséges gyûrûjében találta magát. A harc, ami ezután következett, az Egyesült Államok történetének egyik legádázabb csatája volt, egyben az észak-vietnami és az amerikai katonák közötti elsõ nagy összecsapás. A Katonák voltunk tisztelgés a tûzvonalban küzdõk nemes lelkûsége, bátorsága és derekas helytállása elõtt. Elismerés ez a film, a haza és az egymás iránti hûség dicsérete, azt a hõsiességet és szinte elképzelhetetlen áldozatot mutatja be, amelyben a csatamezõn lévõk és a hátországban maradottak egyként osztoznak.