A világ egyik leghíresebb festõjérõl, a francia impresszionista Pierre-Auguste Renoirról (1841–1919) bizonyára mindenki hallott, ahogy a fiatal, meztelen nõi testek iránti rajongása is ismert. Van azonban egy történet, mely eddig várta, hogy elmeséljék.

Renoir (a kétszeres César-díjas Michel Bouquet – Mitterrand utolsó napjai, Hogyan öltem meg az apámat?) utolsó éveit a dél-franciaországi Cagnes-sur-Mer-ben töltötte. Az elsõ világháború idején, 1915-ben járunk, ekkor ismerkedett meg Andree Heuschlinggel, késõbb ismertté vált nevén Catherine Hesslinggel (Christa Theret – A jégkocka hangja, Zûrõs kamaszok). A hamvas leányzó a mester utolsó modellje volt – késõbb pedig a fia, a rendezõ Jean felesége és sztárja lett (Vincent Rottiers – Kémnõk, Narco). Andree jelentette az összekötõ kapcsot két generáció meghatározó mûvészei, az élete alkonyán járó, de még mindig aktívan dolgozó Pierre-Auguste, illetve az akkor még saját egyéniségét keresõ Jean között. Utóbbi olyan remekmûveket készített Hessling fõszereplésével, mint A víz leánya (1924), Nana (1926) és A kis gyufaáruslány (1928), illetve késõbbi korszakában, immár kiforrott alkotóként hozzá köthetõ A szuka (1931),A nagy ábránd (1937), az Állat az emberben (1938) és az Egy szobalány naplója (1946). A rendezõóriás François Truffaut szerint „Jean Renoir a világ legnagyobb filmrendezõje” lett.

Gilles Bourdos e két generáció találkozásáról és a nõi szépségrõl mesél a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon debütált filmjében, a Renoir-ban. Hogy képeinek világát megidézze, szorosan együtt dolgozott a börtönviselt mûkincs-hamisítóval, Guy Ribes-szel, aki lebukása elõtt még a legpatinásabb galériák szakértõit is képes volt megtéveszteni munkáival. Ribes készítette a filmben feltûnõ festményeket, amelyek között számos eredetiben nem létezõ kép is található, a hamisító olyan festményeket alkotott, amelyek tökéletesen követik Renoir stílusát és témaválasztásait, gyakorlatilag továbbvitte a festõ életmûvét.