Manapság, ha egyáltalán beszélünk, gondolkodunk is költészetrõl, igen önzõ módon tesszük. Az én versem, kedvenc versem, mintha rólam írták volna – így sajátítjuk ki a sorokat. Pedig a vers mindenkinek szól. Akár elefántcsonttoronyból, akár a harcmezõkrõl, akár a szeretett hölgy ablaka alól – a költõ már nem magának, a mindenségnek írja tollal, pennával, kattogó írógéppel, ma pedig villódzó monitor elõtt a strófákat. Ha eljut hozzánk, bennünk alakul, él tovább. Mindannyiunkban. 15 éven át a Magyar Televízió juttatta el a virágirodalom kiemelkedõ verseit a nézõkhöz. Ha esténként megszólalt a hárfa ismerõs hangja, mindenki tudta, kicsit megáll az idõ. Néhány percre semmit sem kell tennünk, csak hallgatni, befogadni, értelmezni, érezni. 157 szerzõ 782 alkotása engedte meg mindenkinek, hogy néhány pillanatra csak maga legyen, csak ízlelgesse a szavakat, rímeket, képeket, dallamokat. A vers jószívû. Ránk bízza, mit tegyünk, gondoljunk. Nem akar, nem vár el semmit. Csak szól. Mindenkinek. Válogatásunkban 250 magyar költeményt nyújtjuk át, az ismeretlen kódexmásolóktól a XXl. század alkotóiig. Ez a mi nyelvünk, ezen legkönnyebb értenünk. És ezt a leggyönyörûbb hallgatnunk. Szeressék tehát e sorokat közös titkunkként, nem feledve, a vers mindenkié, de örülve annak, hogy – a vers a miénk.