Az Isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Elõször csak olyan, mint valami hang, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegetõ vagy kérlelõ, visszataszító, de izgató is.
Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az Isten erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes odaadásig és a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba veszi emberét, és vele végezteti el munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az evilági élet további lehetõségeitõl. Ez történik Karinnal. A határvonal, melyet át kell lépnie, a tapéta különös mintázata.