Ha ezt a filmet nem zárják dobozba, Gazdag Gyula talán elindítja és kidolgozza a magyar szabványtól különbözõ vígjáték-stílust és talán nem csak a megújított, intenzív realista színjátszás ivódik bele e korszakból a filmtörténetbe, hanem az itt látott ironikus, játékos, csalfa tüneményes világlátás könnyed szabadsága is. A fõhatóságok azonban megérezték benne azt a sértést, hogy a film bizony párhuzamot vont az operett monumentális és primitív hazugságvilága és a szocializmus évtizedeken át, sulykolt, festett képe és mechanizmusai között. Konkrétan arról szól a mese, miként próbálja két operett librettista ráerõltetni az ócska kliséit a szereplõire, akikbõl rendre kitör az egyénieskedés, saját útjukat járnák, maguk választanának párt, stb. Ilyenkor megszólal egy égi dallamfutam, a jelenetet visszapergetik, rózsaszínben kiigazítva újrajátsszák. Ha már ez sem segít, futószalagon berendelik õket a szerzõi szentélybe, s szóban-dalban kiigazítják…