Miközben a zöldcsatornák különbözõ akciómûfajokban hozzák közel a világ legcsodálatosabb tájait, a természet egyre inkább csak egzotikumként, rezervátumokban létezik. Kollányi Ágoston már 1982-ben arra a drámára hívta fel a figyelmet, hogyan tûnik el például a tiszavirágzás, a kerecsensólyom fészke, s válik kalandos állatmesévé, amire még rábukkanunk.S hogyan? Nemes Nagy Ágnes errõl így ír: „…amikor a kamera egy gyümölcsfavirág kinyílt pártájáról egy gótikus ablakrózsára siklik át… a természetpusztításról szóló képsor egyszerre ablakot (ablakrózsát) nyit a kipusztított magyar gótikára, a biológiai veszély felmutatása a helyrehozhatatlan, történelmi rombolásra utal, írmagja-is-alig-maradt gyönyörû középkorunkra. Egyetlen, vékony filmhasonlat szálán egybemosódik a nézõ fejében biologikum és történelem kísértõ, szótlanul sugallt párhuzama.” Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörû, keserû. Filmvilág 1983/3.