A haldokló Szindbád, tündérmesék lovagja, lét és nem lét határán bolyongva keresi az élet értelmét. Az organikusan átlényegülõ természetben, érzéki örömökben, kulináris élvezetekben véli megragadni a szépséget. Életre kelnek emlékei: megbarnult fényképek, elszáradt virágok, elsárgult szerelmes levelek. Sorra látja a szívének kedves asszonyokat: Florentint, Lenkét, Fruzsinát, a kis virágáruslányt és a többieket. Felrémlik, hogyan mesélt a diszkrét Vendelin pincér a feleségérõl velõs csont és fácánsült között, s hogyan átkozta az ismeretlen urat - õt, Szindbádot -, aki megszöktette és az öngyilkosságba hajszolta az asszonyt. Szindbádot autonóm szelleme, tökéletességvágyó keresése nem engedi egyetlen nõ tartós szerelmében megállapodni...

Krúdy, Huszárik, Sára Sándor, Latinovits Zoltán Szindbádja képköltemény. Férfiszóló és nõi hangok zenemûve, az örök idõ festménye, vizuális kompozíció tájakra, utcákra, szobákra, életre, halálra. "A mese ejtett rabul... Egy gáláns lovag tette a szépet, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat, színes nyomatként raktározza az emlékezet... többszólamú, fátyolos közlése mögött akkor éreztem meg a férfias szemérmet. Mit akar Szindbád? Elsõsorban élni, minden életközegben benne lenni - tájban, nõben, tárgyban, az ételek jóízében, kifakult borospoharak tükrében, temetõk mohos kertjeiben... Nem hagy maga után mást csak a pillanat szétroncsolt emlékmûveit.' (Huszárik Zoltán)